Sziasztok! :)
1 év után megérkezett a 2. fejezet! ;) Még 1 év, és fent lesz a 3. is! :''DD Na jó, ilyennel nem viccelek. :D Nincs sok hozzáfűznivalóm a részhez, remélem tetszeni fog! :)
Puszi: Vivi
Minden kórházban hajnal ötkor keltik az embert?! Mert ha nem, akkor azonnali áthelyeztetésemet kérem egy másik klinikába! Hihetetlen! De csak lázat kell mérni..!
1 év után megérkezett a 2. fejezet! ;) Még 1 év, és fent lesz a 3. is! :''DD Na jó, ilyennel nem viccelek. :D Nincs sok hozzáfűznivalóm a részhez, remélem tetszeni fog! :)
Puszi: Vivi
Minden kórházban hajnal ötkor keltik az embert?! Mert ha nem, akkor azonnali áthelyeztetésemet kérem egy másik klinikába! Hihetetlen! De csak lázat kell mérni..!
- Ms. Benett, kérem ébredjen! Lázmérés! - keltegetett az egyik nővér, mire hátrafordultam, és gyilkos pillantást vetettem rá.
- Ha még egyszer hozzám ér, vagy szól, kitépem a tüdejét! Világos? - ültem fel, majd idegesen téptem ki a kezéből a lázmérőt, amit betettem a hónaljam alá. Ha ez kell ahhoz hogy aludhassak tovább, rendben van, megcsinálom!
- Látja nem is... - kezdte, de nem engedtem hogy befejezze a mondanivalóját.
- Emlékszik mit mondtam? Képes vagyok rá! - mosolyodtam el ördögien, mire a nővér bólintott. A lázmérő csipogva jelezte, hogy elvégezte a dolgát. Kiszedtem a hónaljam alól, és odaadtam a nővérnek, aki egy szó nélkül kiment.
- Tudod, ez nem volt szép! Egyáltalán nem.. - húzta el a száját a mellettem lévő srác.
- Mi lenne ha befognád? Aludnék. - mosolyogtam rá bájosan, majd visszamentem fekvőpózba, a takarót pedig a fejemre húztam. Szívesebben feküdnék a jobb- vagy a baloldalamon, de ettől az egy kilós gipsztől a lábamon, megfordulni sem tudok! Legfeljebb ha megmozdítom, de nekem azt mondták hogy nem szabad mozgatni, ezért inkább békén hagyom azt a lábam.
- Nem igazán értelek. Tegnap este még beszóltál nekem, most meg lehurrogsz, mert elmondtam a véleményem!
Ja, tegnap este nem is volt olyan régen...!
Ja, tegnap este nem is volt olyan régen...!
- Na ide figyelj! - ültem fel - Most már vagy tényleg befogod, vagy pedig mindjárt megtudod milyen kiherélve lenni! - szűkítettem össze a szemeimet. Aludni akarok, nem pedig az ő hülyeségeit hallgatni! Épp elég nekem reggel hétkor kelni, iskola miatt!
- Miért? Ki vagy herélve? - úristen... - Mármint köztudott, hogy a lányoknak nincsen... izéjük, de nem tudtam, hogy úgy érzik, hogy ki vannak herélve! - nevettet fel, mire megdobtam a szendvicsemnek a szalvétájával. De nem találtam el. Egyre jobban röhögött, ami engem is kicsit feldobott.
- Ha nem hagyod abba, szólók a nővéreknek! - mondtam mosolyogva, mire elhallgatott? Wow..
- Mosolyogva megfenyeget! Hát ez... Kész! Egyébként minek szólsz a nővéreknek? - kérdezte érdeklődve, mire vigyor húzódott ajkaimra.
- Azért, hogy hozzák a kis baltát kiherélésre! - kacsintottam Davidre, aki hangos nevetésben tört fel - megint.
- Úristen de félek! Lány leszek, neee!!!!! - ordított fel hajszálvékony hangon. Én sem bírtam már nevetés nélkül. Olyan idióta ez a gyerek..! Már a könnyem is kicsordult, levegőt sem kaptam, csak kínomban csapkodtam mint valami retardált fóka! Igen, túl sok volt a facebook...
Mikor aztán sikerült lenyugodjak, normális beszélgetésbe elegyedtem Dave-vel. Megtudtam hogy jövőhónapban lesz 22 éves, és hogy orvosnak készül. Vagyis a szülei akarják hogy orvos legyen, ő igazából fotós akar lenni.
- És te mi leszel? - kérdezte a gipszét nézegetve.
- Én? Kommandós akarok lenni, de most hogy a lábamnak lőttek egy időre, nem tudom mi lesz.. - mert ahhoz hogy valaki kommandós legyen, - vagy akár rendőr, tök mindegy - jó kondiban kell lennie. Az én lábam meg eltört, ki tudja mennyi idő mire összeforr... Van egy olyan érzésem, hogy nézhetek más suli után. Például "(Ideiglenes) Mozgássérültek Rendőr Akadémiája". Ott megtaníthatnak hogyan kell kerekesszékkel üldözni egy bűnözőt, hogyan gáncsoljunk el valakit anélkül, hogy a lábunkat használnánk, hogyan lőjön az, akinek mindkét keze használhatatlan.
- Az jó. - bólintott elismerően, majd beállt az a bizonyos, kínos csönd. Mindketten meredtünk magunk elé, én például a szökésemet kezdtem el tervezgetni, ami ennyiből állna: 1) Valahogy felállok. 2) Elugrálok Davidig. 3) Beülök a kerekesszékébe. 4) És repesztek a folyosókon, mint Alonzo fog majd nyugdíjas korában! Aztán vagy haza érek, vagy nem. Igen, szerintem is túl könnyű az életem.
Már halálra untam magam. Olyan hülyeségeken gondolkoztam, mint hogy ha elkezdek ásni egy bizonyos ponton, akkor melyik országba fogok kilyukadni, ha elfogy az ásnivalóm. Szóval örülök, ha legalább a 100-ból az agyi szintem meghaladja a 2-t...
- Van tesód? - fordult felém David hirtelen.
- Szerencsére nincsen. Neked van? - kérdeztem vissza grimaszolva. Testvér = Olyan közeli rokon, aki teljesen megkeseríti az idősebb életét, úgy játssza ki a kártyáit, hogy mindig ő legyen fölényben, a szülők mindent megadnak neki, míg neked nem, ezzel teljesen elnyomva téged. Kivétel sajnos nagyon kevés van.
- Egy húgom. Liz. Idegesítő kis csitri tud lenni! - Sosem voltam jó véleménnyel a testvérekről. Én belepusztulnék, ha nekem születne egy!
- Miért? Hány éves? - vontam fel a szemöldököm.
- 12, és nagyon cserfes! Rám tukmált plusz még egy hét fűnyírást, azért cserébe, hogy ő fogja a szobámat takarítani két héten keresztül. - erre felnevettem. Fűnyírás?! Ez milyen már?!
- A mi füvünket mindig a kertész nyírja le. Én csak a szobámat takarítom és néha főzök. - mondtam.
Igen jó dolgom van otthon. Nem is tudom mi lenne velem, ha egyedül élnék. Valószínűleg tiszta depressziós lennék, vagdosnám magam, alkoholizálnék, drogoznék stb... Na én ilyen életet nem akarok! Persze megtudom érteni azokat, akik ezt az utat választják.. Ez a cseszett társadalom tehet arról, hogy vannak öngyilkosok, akik 99,9%-ban fiatal tinédzserek! De ez csak az én véleményem, és nem is értem, hogy a fűnyírásos témáról, hogyan jött nekem szóba a társadalom? Jézusom, még jó hogy szőkére van festetve a hajam! Így joggal mondhatják rám hogy: Úristen, te tényleg szőke vagy! -.-", LOL, OMG, XD stb. kifejezésekkel az élen!
- Az jó. Akkor biztos gazdagok vagytok. - húzta el a száját Dave, mire majdnem felnyögtem, hogy ennek a komának itt, agyműtétre is szüksége lenne, nem csak kiherélésre!
- Hát ja. Mondhatni. Nem tartozunk nagyon a legfelső rétegbe, de a békafeneke alatt se nagyon vagyunk. - nevettem fel, aztán David is.
- Az jó.
Az jó, az jó, az jó! Ez a gyerek csak ezt tudja szajkózni?! Mert engem már brutálisan idegesít!
- Mondd csak! Miért mondod mindig azt hogy: Az jó. Ilyen gyér lenne a szókincsed? - kérdeztem tőle csodálkozva.
- Mi az a gyér? - nézett rám, értetlen tekintettel. Reménytelen ez a gyerek!
- Szegényes, kevés, sz_r. Soroljam még a szinonimákat? - néztem rá unottan. Aludhatnék, erre meg ennek magyarázom el a szavak jelentését! Én se vagyok normális! Általában bunkó vagyok az ismeretlenekkel, most meg itt hülyéskedek egy szörnyen helyes... Hé! Mit is gondoltam az előbb? Azt hogy szörnyen helyes? Nem, nem! David nem helyes, egyáltalán nem! Vagyis hát az. De nem! De, igen. Most mi van abban hogy David helyes? Talán az hogy nem sok srácra mondom azt hogy: Bakker de jóképű! Mert... David az. Nagyon is az. Na jól van! Ha tovább folytatom, még a végén szerelmet is vallok neki!
- Ezek szerint igen, ennyire gyér a szókincsem! - nézett rám szomorúan. Istenem, ez most komoly? Megsértődött?
- Megbántottalak? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Kegyes személyed jogosan mondotta az én személyemnek, azt, hogy gyér a szókincse. Én ezen nem sértődhetem meg. Énnékem kell sajnálatomat kifejeznem, hogy ily' degenerált az én személyem. Kérem, legyen én hozzám továbbra is ily' kegyes, őszinte. Így bővülhetik a szókincsem! - mire befejezte a monológját, mondhatni majdnem elaludtam! Honnan szedte ezt az ősbeszédet?
- Tudtad hogy ez már a XXI. század? Ezt a nyelvhasználatot már régen nem használjuk.
"Degenerált az én személyem".... Furcsa egy szerzet, annyi szent!
- Az én személyem a középkorból érkezett magához. Tisztelnie kellene a hagyományokat, jómagam is ezt teszem. - unottan felnyögtem. Nem unja még?
- Légyszi, fejezd be! Mire kikerülök innen, olyan IQ-light leszek mint te! - fogtam meg a fejem, hogy még drámaibb legyen a mondandóm.
- Jól van, miről beszéljünk?
Így már mindjárt más!
- Hát például arról, hogy veled mi történt?
Tényleg érdekelt, hogy miért van itt.
- Elütött egy kocsi. - vonta meg a vállát, mintha ez egy mindennapos dolog lenne.
- Azt még is hogy? Mármint érted, hogy értem? - látszik, hogy vannak értelmes kérdéseim..
- Késésben voltam a suliból, így gyorsan bicóra pattantam, hogy hamar beérjek. Aztán a kereszteződésnél nem vettem észre, hogy jön egy autó, és elütött. Veled mi történt? - mindeközben a barna szemeit mélyen az enyéimbe fúrta.
- Velem? Hát, a suliban gyakoroltuk a táncot a farsangra, én pedig elcsúsztam, és eltörtem a bokámat. És hozzátenném, hogy az iskolaorvos azt mondta, sőt, kijelentette, hogy ez csak egy bokaficam! - az utolsó mondatot felháborodva mondtam.
- Chh! Gáz. Szerintem alszok, próbálj meg te is. - Mondta, majd lehunyta a szemét. Vállat vonva én is lefeküdtem, és egy olyan tíz perc múlva, már aludtam is.
Arra ébredtem, hogy valaki a mutatóujjával nyomkodja az arcomat.
- Billy, hagyd a lányt aludni! Él még, ne piszkáld! - hallottam meg Dave hangját.
- Ész mi van, ha nyem?
Ez egy kisfiú hangja volt, úgy öt év körüli. Nem azt mondta, hogy egy tizenkét éves húga van?
- Élek, csak hagyj békén, oké? - ültem fel nyűgösen.
- Na, most neked köszönhetően, felébredt. Kérj tőle bocsánatot! - utasította Dave a kisfiút, mire Billy felém fordult, bűnbánó tekintettel. Jaj, egyem meg, de aranyos!
- Bocánatot kéjek, néni.
Ó, de cukorfalat! Komolyan mondom, megzabálom!
- Semmi baj! És szólíts csak Av-nek, oké? - cirógattam meg az arcát. Mindig is szerettem a gyerekeket.
- Billy, menj ki szépen anyukádékhoz! - mondta David, majd a kisfiú kiment. - Ő az unokaöcsém, Billy. A balesetem hírére, a városba csődült az összes rokonom! Jelenpillanatban a nagynéném és a nagybátyám, valamint anyukám és apukám vannak itt, csak kimentek nekünk kaját venni.
Leragadtam egy szónál: nekünk.
- Nekünk? Nekem nem kell kaja! - tiltakoztam. Nem szorulok mások segítségére!
- Á nem, csak a műtéted óta nem ettél!
Műtöttek. Még mindig nem tudom felfogni, hogy megműtöttek! Mintha, egy idióta kórházi sorozatban szerepelnék! El nem tudom képzelni, hogy egy csavar van a bokámban! Ha a fejembe tették volna, akkor én lennék Avestein? Mert én Av vagyok, nem pedig Frank... Legalábbis a szüleim mindig Av-nek szólítottak, Frankie helyett.
- Jó, oké. De akkor se vagyok éhes.
Ekkor nyílt az ajtó. Négy felnőtt, és egy gyerek jött be.
- Ó, már fel is ébredtél? Sophie Holloway vagyok, David anyukája. - jött felém mosolyogva egy viszonylag magas, karcsú, barna hajú nő.
- Avril Benett. - intettem neki, én is mosolyogva. Ezután mindenki bemutatkozott. David apukáját George Hollowaynek, a nagynénjét Elizabeth Hollowaynek, míg a nagybátyját Frederik Hollowaynek hívják. Elizabethnek van egy vőlegénye, Thomas, tőle van Billy. Tom sajnos nem tudott eljönni, mert valami üzleti megbeszélése van külföldön. De üdvözletét küldi Dave-nek.
- Dave mesélte, hogy van egy húga. Ő most hol van?
Sehol sem láttam azt a bizonyos Lizt.
- Ő még iskolában, de holnap, szombaton, már jön.
Sophie mindig ilyen mosolygós?
- Milyen jó lesz nekem..! Újságírókat nem akartok még hívni? - mondta David, mire alig tudtam visszafojtani a nevetésem. De sikerült.
- Ami azt illeti, a tegnapesti hírekbe bemondták, hogy elütött egy autó... - szólalt meg Elizabeth.
- Tényleg? - kérdezte Dave, teljesen ledöbbenve. A többiek bólogatni kezdtek. - Sztár vagyoook!!!! - kiáltott fel hirtelen, mire mindenki nevetni kezdett.
- Jól van, fiam. Úgy látszik, még mindig hat a gyógyszer. Holnap visszajövünk, remélem, addigra agyilag is jobban leszel. - nyomott kokit Goerge a fia fejére, majd a Holloway család el is ment.
- Aranyos volt Billy! - jegyeztem meg mosolyogva.
- Mindenki ezt mondja. De azt, hogy én aranyos vagyok, azt bezzeg senki sem mondja! - panaszkodott.
- Akkor én most mondom: aranyos vagy! - mondtam hatalmas vigyorral az arcomon, mire Dave-nek is felvidult az arca.
- Na, végre valaki! - kiáltott fel boldogan, mire kuncogni kezdtem.
Ezután nem beszéltünk olyan sokat, ő leginkább a telefonját bújta, ahogyan én is. Facebook-on több, mint 20 üzenetem jött, hogy mi történt velem, megyek-e hétfőn suliba, hogy vagyok, meghaltam-e, meg ilyenek.
Már-már a szemeim kezdtek lecsukódni, annyira untam magam. Már majdnem el is aludtam, amikor kivágódott az ajtó. Rögtön felkaptam a fejem, ahogyan David is.
- Jó napot a kedves betegeinknek! Csak egy gyors visitre jöttünk. Ms. Benett, hogy' érzi magát? - intézte felém a kérdését az orvos.
- Jól vagyok, köszönöm! - mosolyogtam.
- És ön hogy' érzi magát, Mr. Holloway? - fordult Dave-hez.
- Remekül! Bár... egy kis sör jól esne. - mondta, mire felnevettünk.
- Azzal sajnos nem tudok szolgálni. - ingatta a fejét a doki, majd visszafordult hozzám. - Mankózott már, hölgyem?
- Nem. Miért? - értetlenkedtem, mire Dave megfogta a fejét. Nem értettem.
- Szőke... - morogta, miközben magában kuncogott.
- Azért, mert majd azzal fog közlekedni. - válaszolt az orvos, Dave beszólását figyelmen kívül hagyva.
- Értem. És mikor mehetek haza? - tettem fel azt a kérdést, ami a leginkább foglalkoztatott.
- Még ma! Csak meg kell várnia, hogy hozzák a leleteit és a mankót. Pár óra múlva már otthon lehet! - mosolygott rám.
- Én is ma mehetek haza, ugye? - kérdezte reménnyel a hangjában Dave.
- Nem, ön majd egy hét múlva. Most pedig mennünk kell a többi beteghez, viszont látásra! - köszönt el, majd el is ment.
/David szemszöge/
Egy hét... Mit fogok én itt csinálni egy hétig?! Nézek ki a fejemből, és majd örülni fogok, ha egy madárka véletlen az ablakhoz téved... Egy álom, komolyan!
Délután visszajöttek az orvosok, valamint egy számomra idegen férfi. Később kiderült, hogy Av apukája volt az. A fehér köpenyesek hoztak magukkal mankót is.
- Azzal kéne menjek? - kérdezte félénken Av, mire a vele egykorú doki bólintott.
- Jöjjön! - mondta a srác, majd segített a lánynak felállni. Vagyis csak a féllábára, mert nem állhat rá a gipszére. Ezután megmutatta, hogy hogyan kell a mankót használni, és átadta Av-nek.
- Először tedd a mankót magad elé, de ne túl előre. Jó. Most pedig kis szökkenéssel ugorj a mankó után - adta ki az utasításokat, amelyeket Av be is tartott. Ám amikor az ugrásra került a sor, a mankó kicsúszott Avril kezeiből. Az izmaim megfeszültek, ahogyan utána akartam ugrani, hogy ne essen el, de a rohadt gipsztől a kezemen és a lábamon nem tehettem meg. Szörnyű érzés volt tehetetlenül ülni, és nézni, ahogyan Av sikítva közelít a földhöz. De még mielőtt bármi is történhetett volna, az orvos elkapta a derekát - helyettem.
- Jól vagy kicsim? - kérdezte az apja aggódóan.
- Persze, remekül vagyok. - bólintott.
- Tudod folytatni, vagy halasszuk későbbre?
Hát még szép, hogy halasszák későbbre!
- Igen, folytathatjuk. - mondta Av, mire kikerekedtek a szemeim. De az előbb majdnem... Nem is merek belegondolni, hogy mi lett volna, ha az az orvos nem kapja el!
Ezután a doki Av mögött állt, és a dereka körül tartotta a kezeit, hogyha ne adj Isten újra megtörténne az esés. Persze, megint voltak olyan pillanatok, amikor a szőkeség bénázott, de a srác mindig megfogta a derekát. Egy idő után már kezdett zavarni, hogy az a fickó ott legyeskedik Av körül. Főleg, mikor a derekát fogta! Ha most nem lennék nyomorék, esküszöm, hogy megsimogattam volna az arcát az öklömmel!
Félóra múlva elérkezett az a pillanat, amikor Av-nek mennie kellett. Amíg átöltözött, az apja kiment, én meg behunytam a szemem. Bár legszívesebben nyitva hagytam volna.
- Örülök, hogy megismerhettelek! - mondtam.
- Én is örülök! Sajnálom, hogy itt kell hagyjalak. Jó barát vagy. - nem tudtam megítélni, hogy milyen arcot vág. Szerintem mosolygott.
- Te is jó barát vagy! - feleltem. Felsóhajtott.
- Kinyithatod a szemed. - nem kellett kétszer mondania! - Kész vagyok! - kiáltotta el magát, mire az apja és egy csapat doki jöttek be.
- Akkor mi megyünk is. Viszlát! - mondta az apja, majd a kezébe fogta Av cuccait, és elindultak kifelé. Av pontosabban ugrált kifelé.
- Szia Av! - integettem az ép kezemmel, mire megállt és visszafordult.
- Itt akarok maradni!
Már halálra untam magam. Olyan hülyeségeken gondolkoztam, mint hogy ha elkezdek ásni egy bizonyos ponton, akkor melyik országba fogok kilyukadni, ha elfogy az ásnivalóm. Szóval örülök, ha legalább a 100-ból az agyi szintem meghaladja a 2-t...
- Van tesód? - fordult felém David hirtelen.
- Szerencsére nincsen. Neked van? - kérdeztem vissza grimaszolva. Testvér = Olyan közeli rokon, aki teljesen megkeseríti az idősebb életét, úgy játssza ki a kártyáit, hogy mindig ő legyen fölényben, a szülők mindent megadnak neki, míg neked nem, ezzel teljesen elnyomva téged. Kivétel sajnos nagyon kevés van.
- Egy húgom. Liz. Idegesítő kis csitri tud lenni! - Sosem voltam jó véleménnyel a testvérekről. Én belepusztulnék, ha nekem születne egy!
- Miért? Hány éves? - vontam fel a szemöldököm.
- 12, és nagyon cserfes! Rám tukmált plusz még egy hét fűnyírást, azért cserébe, hogy ő fogja a szobámat takarítani két héten keresztül. - erre felnevettem. Fűnyírás?! Ez milyen már?!
- A mi füvünket mindig a kertész nyírja le. Én csak a szobámat takarítom és néha főzök. - mondtam.
Igen jó dolgom van otthon. Nem is tudom mi lenne velem, ha egyedül élnék. Valószínűleg tiszta depressziós lennék, vagdosnám magam, alkoholizálnék, drogoznék stb... Na én ilyen életet nem akarok! Persze megtudom érteni azokat, akik ezt az utat választják.. Ez a cseszett társadalom tehet arról, hogy vannak öngyilkosok, akik 99,9%-ban fiatal tinédzserek! De ez csak az én véleményem, és nem is értem, hogy a fűnyírásos témáról, hogyan jött nekem szóba a társadalom? Jézusom, még jó hogy szőkére van festetve a hajam! Így joggal mondhatják rám hogy: Úristen, te tényleg szőke vagy! -.-", LOL, OMG, XD stb. kifejezésekkel az élen!
- Az jó. Akkor biztos gazdagok vagytok. - húzta el a száját Dave, mire majdnem felnyögtem, hogy ennek a komának itt, agyműtétre is szüksége lenne, nem csak kiherélésre!
- Hát ja. Mondhatni. Nem tartozunk nagyon a legfelső rétegbe, de a békafeneke alatt se nagyon vagyunk. - nevettem fel, aztán David is.
- Az jó.
Az jó, az jó, az jó! Ez a gyerek csak ezt tudja szajkózni?! Mert engem már brutálisan idegesít!
- Mondd csak! Miért mondod mindig azt hogy: Az jó. Ilyen gyér lenne a szókincsed? - kérdeztem tőle csodálkozva.
- Mi az a gyér? - nézett rám, értetlen tekintettel. Reménytelen ez a gyerek!
- Szegényes, kevés, sz_r. Soroljam még a szinonimákat? - néztem rá unottan. Aludhatnék, erre meg ennek magyarázom el a szavak jelentését! Én se vagyok normális! Általában bunkó vagyok az ismeretlenekkel, most meg itt hülyéskedek egy szörnyen helyes... Hé! Mit is gondoltam az előbb? Azt hogy szörnyen helyes? Nem, nem! David nem helyes, egyáltalán nem! Vagyis hát az. De nem! De, igen. Most mi van abban hogy David helyes? Talán az hogy nem sok srácra mondom azt hogy: Bakker de jóképű! Mert... David az. Nagyon is az. Na jól van! Ha tovább folytatom, még a végén szerelmet is vallok neki!
- Ezek szerint igen, ennyire gyér a szókincsem! - nézett rám szomorúan. Istenem, ez most komoly? Megsértődött?
- Megbántottalak? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Kegyes személyed jogosan mondotta az én személyemnek, azt, hogy gyér a szókincse. Én ezen nem sértődhetem meg. Énnékem kell sajnálatomat kifejeznem, hogy ily' degenerált az én személyem. Kérem, legyen én hozzám továbbra is ily' kegyes, őszinte. Így bővülhetik a szókincsem! - mire befejezte a monológját, mondhatni majdnem elaludtam! Honnan szedte ezt az ősbeszédet?
- Tudtad hogy ez már a XXI. század? Ezt a nyelvhasználatot már régen nem használjuk.
"Degenerált az én személyem".... Furcsa egy szerzet, annyi szent!
- Az én személyem a középkorból érkezett magához. Tisztelnie kellene a hagyományokat, jómagam is ezt teszem. - unottan felnyögtem. Nem unja még?
- Légyszi, fejezd be! Mire kikerülök innen, olyan IQ-light leszek mint te! - fogtam meg a fejem, hogy még drámaibb legyen a mondandóm.
- Jól van, miről beszéljünk?
Így már mindjárt más!
- Hát például arról, hogy veled mi történt?
Tényleg érdekelt, hogy miért van itt.
- Elütött egy kocsi. - vonta meg a vállát, mintha ez egy mindennapos dolog lenne.
- Azt még is hogy? Mármint érted, hogy értem? - látszik, hogy vannak értelmes kérdéseim..
- Késésben voltam a suliból, így gyorsan bicóra pattantam, hogy hamar beérjek. Aztán a kereszteződésnél nem vettem észre, hogy jön egy autó, és elütött. Veled mi történt? - mindeközben a barna szemeit mélyen az enyéimbe fúrta.
- Velem? Hát, a suliban gyakoroltuk a táncot a farsangra, én pedig elcsúsztam, és eltörtem a bokámat. És hozzátenném, hogy az iskolaorvos azt mondta, sőt, kijelentette, hogy ez csak egy bokaficam! - az utolsó mondatot felháborodva mondtam.
- Chh! Gáz. Szerintem alszok, próbálj meg te is. - Mondta, majd lehunyta a szemét. Vállat vonva én is lefeküdtem, és egy olyan tíz perc múlva, már aludtam is.
Arra ébredtem, hogy valaki a mutatóujjával nyomkodja az arcomat.
- Billy, hagyd a lányt aludni! Él még, ne piszkáld! - hallottam meg Dave hangját.
- Ész mi van, ha nyem?
Ez egy kisfiú hangja volt, úgy öt év körüli. Nem azt mondta, hogy egy tizenkét éves húga van?
- Élek, csak hagyj békén, oké? - ültem fel nyűgösen.
- Na, most neked köszönhetően, felébredt. Kérj tőle bocsánatot! - utasította Dave a kisfiút, mire Billy felém fordult, bűnbánó tekintettel. Jaj, egyem meg, de aranyos!
- Bocánatot kéjek, néni.
Ó, de cukorfalat! Komolyan mondom, megzabálom!
- Semmi baj! És szólíts csak Av-nek, oké? - cirógattam meg az arcát. Mindig is szerettem a gyerekeket.
- Billy, menj ki szépen anyukádékhoz! - mondta David, majd a kisfiú kiment. - Ő az unokaöcsém, Billy. A balesetem hírére, a városba csődült az összes rokonom! Jelenpillanatban a nagynéném és a nagybátyám, valamint anyukám és apukám vannak itt, csak kimentek nekünk kaját venni.
Leragadtam egy szónál: nekünk.
- Nekünk? Nekem nem kell kaja! - tiltakoztam. Nem szorulok mások segítségére!
- Á nem, csak a műtéted óta nem ettél!
Műtöttek. Még mindig nem tudom felfogni, hogy megműtöttek! Mintha, egy idióta kórházi sorozatban szerepelnék! El nem tudom képzelni, hogy egy csavar van a bokámban! Ha a fejembe tették volna, akkor én lennék Avestein? Mert én Av vagyok, nem pedig Frank... Legalábbis a szüleim mindig Av-nek szólítottak, Frankie helyett.
- Jó, oké. De akkor se vagyok éhes.
Ekkor nyílt az ajtó. Négy felnőtt, és egy gyerek jött be.
- Ó, már fel is ébredtél? Sophie Holloway vagyok, David anyukája. - jött felém mosolyogva egy viszonylag magas, karcsú, barna hajú nő.
- Avril Benett. - intettem neki, én is mosolyogva. Ezután mindenki bemutatkozott. David apukáját George Hollowaynek, a nagynénjét Elizabeth Hollowaynek, míg a nagybátyját Frederik Hollowaynek hívják. Elizabethnek van egy vőlegénye, Thomas, tőle van Billy. Tom sajnos nem tudott eljönni, mert valami üzleti megbeszélése van külföldön. De üdvözletét küldi Dave-nek.
- Dave mesélte, hogy van egy húga. Ő most hol van?
Sehol sem láttam azt a bizonyos Lizt.
- Ő még iskolában, de holnap, szombaton, már jön.
Sophie mindig ilyen mosolygós?
- Milyen jó lesz nekem..! Újságírókat nem akartok még hívni? - mondta David, mire alig tudtam visszafojtani a nevetésem. De sikerült.
- Ami azt illeti, a tegnapesti hírekbe bemondták, hogy elütött egy autó... - szólalt meg Elizabeth.
- Tényleg? - kérdezte Dave, teljesen ledöbbenve. A többiek bólogatni kezdtek. - Sztár vagyoook!!!! - kiáltott fel hirtelen, mire mindenki nevetni kezdett.
- Jól van, fiam. Úgy látszik, még mindig hat a gyógyszer. Holnap visszajövünk, remélem, addigra agyilag is jobban leszel. - nyomott kokit Goerge a fia fejére, majd a Holloway család el is ment.
- Aranyos volt Billy! - jegyeztem meg mosolyogva.
- Mindenki ezt mondja. De azt, hogy én aranyos vagyok, azt bezzeg senki sem mondja! - panaszkodott.
- Akkor én most mondom: aranyos vagy! - mondtam hatalmas vigyorral az arcomon, mire Dave-nek is felvidult az arca.
- Na, végre valaki! - kiáltott fel boldogan, mire kuncogni kezdtem.
Ezután nem beszéltünk olyan sokat, ő leginkább a telefonját bújta, ahogyan én is. Facebook-on több, mint 20 üzenetem jött, hogy mi történt velem, megyek-e hétfőn suliba, hogy vagyok, meghaltam-e, meg ilyenek.
Már-már a szemeim kezdtek lecsukódni, annyira untam magam. Már majdnem el is aludtam, amikor kivágódott az ajtó. Rögtön felkaptam a fejem, ahogyan David is.
- Jó napot a kedves betegeinknek! Csak egy gyors visitre jöttünk. Ms. Benett, hogy' érzi magát? - intézte felém a kérdését az orvos.
- Jól vagyok, köszönöm! - mosolyogtam.
- És ön hogy' érzi magát, Mr. Holloway? - fordult Dave-hez.
- Remekül! Bár... egy kis sör jól esne. - mondta, mire felnevettünk.
- Azzal sajnos nem tudok szolgálni. - ingatta a fejét a doki, majd visszafordult hozzám. - Mankózott már, hölgyem?
- Nem. Miért? - értetlenkedtem, mire Dave megfogta a fejét. Nem értettem.
- Szőke... - morogta, miközben magában kuncogott.
- Azért, mert majd azzal fog közlekedni. - válaszolt az orvos, Dave beszólását figyelmen kívül hagyva.
- Értem. És mikor mehetek haza? - tettem fel azt a kérdést, ami a leginkább foglalkoztatott.
- Még ma! Csak meg kell várnia, hogy hozzák a leleteit és a mankót. Pár óra múlva már otthon lehet! - mosolygott rám.
- Én is ma mehetek haza, ugye? - kérdezte reménnyel a hangjában Dave.
- Nem, ön majd egy hét múlva. Most pedig mennünk kell a többi beteghez, viszont látásra! - köszönt el, majd el is ment.
/David szemszöge/
Egy hét... Mit fogok én itt csinálni egy hétig?! Nézek ki a fejemből, és majd örülni fogok, ha egy madárka véletlen az ablakhoz téved... Egy álom, komolyan!
Délután visszajöttek az orvosok, valamint egy számomra idegen férfi. Később kiderült, hogy Av apukája volt az. A fehér köpenyesek hoztak magukkal mankót is.
- Azzal kéne menjek? - kérdezte félénken Av, mire a vele egykorú doki bólintott.
- Jöjjön! - mondta a srác, majd segített a lánynak felállni. Vagyis csak a féllábára, mert nem állhat rá a gipszére. Ezután megmutatta, hogy hogyan kell a mankót használni, és átadta Av-nek.
- Először tedd a mankót magad elé, de ne túl előre. Jó. Most pedig kis szökkenéssel ugorj a mankó után - adta ki az utasításokat, amelyeket Av be is tartott. Ám amikor az ugrásra került a sor, a mankó kicsúszott Avril kezeiből. Az izmaim megfeszültek, ahogyan utána akartam ugrani, hogy ne essen el, de a rohadt gipsztől a kezemen és a lábamon nem tehettem meg. Szörnyű érzés volt tehetetlenül ülni, és nézni, ahogyan Av sikítva közelít a földhöz. De még mielőtt bármi is történhetett volna, az orvos elkapta a derekát - helyettem.
- Jól vagy kicsim? - kérdezte az apja aggódóan.
- Persze, remekül vagyok. - bólintott.
- Tudod folytatni, vagy halasszuk későbbre?
Hát még szép, hogy halasszák későbbre!
- Igen, folytathatjuk. - mondta Av, mire kikerekedtek a szemeim. De az előbb majdnem... Nem is merek belegondolni, hogy mi lett volna, ha az az orvos nem kapja el!
Ezután a doki Av mögött állt, és a dereka körül tartotta a kezeit, hogyha ne adj Isten újra megtörténne az esés. Persze, megint voltak olyan pillanatok, amikor a szőkeség bénázott, de a srác mindig megfogta a derekát. Egy idő után már kezdett zavarni, hogy az a fickó ott legyeskedik Av körül. Főleg, mikor a derekát fogta! Ha most nem lennék nyomorék, esküszöm, hogy megsimogattam volna az arcát az öklömmel!
Félóra múlva elérkezett az a pillanat, amikor Av-nek mennie kellett. Amíg átöltözött, az apja kiment, én meg behunytam a szemem. Bár legszívesebben nyitva hagytam volna.
- Örülök, hogy megismerhettelek! - mondtam.
- Én is örülök! Sajnálom, hogy itt kell hagyjalak. Jó barát vagy. - nem tudtam megítélni, hogy milyen arcot vág. Szerintem mosolygott.
- Te is jó barát vagy! - feleltem. Felsóhajtott.
- Kinyithatod a szemed. - nem kellett kétszer mondania! - Kész vagyok! - kiáltotta el magát, mire az apja és egy csapat doki jöttek be.
- Akkor mi megyünk is. Viszlát! - mondta az apja, majd a kezébe fogta Av cuccait, és elindultak kifelé. Av pontosabban ugrált kifelé.
- Szia Av! - integettem az ép kezemmel, mire megállt és visszafordult.
- Itt akarok maradni!
